Ekletikus és szeccesziós építészet (XIX. század második fele)

A XIX. század második fele a kapitalizmus virágkora. A tőkés nagyipar, a kereskedelem, a városi fejlődés, a közlekedés olyan színvonalra jutott, mint soha annak előtte. Az építészet számára is alapvető változásokat hozott ez az időszak. Az építőanyagok nagyipari termelése, új anyagok gyártása, a szállítás forradalmasítása nagyban módosította az építészeti technikát és szervezést. Világvárosok alakultak ki, megsokszorozódott a városi lakosság, mindez megnövelte az építészeti igényeket, feladatokat.

Az építőanyagok között előretör az acél és az üveg. De az új anyagok tulajdonságaihoz leginkább illő formák kialakítása még várat magára. Az építkezésnél egyre inkább a mérnök veszi át az irányítást, de munkájának eredményét "csak" technikának, konstrukciónak és nem "művészetnek" tekintik. A mérnöki szerkezetet tehát elrejtik, eltakarják a "művészet" hamis formáival. A modern szerkezeteket burkoló formák között újra megjelennek az elmúlt korok építészeti részletei. E korszak építészetét eklektikusnak nevezzük; ez a görög eredetű szó arra utal, hogy válogat a történeti stílusok formakészletéből. Néha egyetlen műalkotáson belül is egymás mellett láthatók a legkülönbözőbb részletek. Az eklektikus építészet alkotásai azonban magukon viselik a XIX. századi jelleget is. A másolt formák csak a homlokzaton tűnnek fel, a téralakítás ritkán korhű. Sőt azzal is elárulják eklektikus voltukat, hogy gyakran vakolatból és nem faragott kőből készültek: a szerkezetek modernségét sem nehéz észrevenni. A homlokzatalakítás és a belső kiképzés között tehát ebben a stíluskorszakban megnő az ellentét.
Az a felfogás alakult ki, hogy az építészeti műfajok szorosan kapcsolódnak bizonyos történeti stílusokhoz, ezért azokat kell követniük, utánozniuk. A templomok gótikus, a kastélyok barokk, a városházák és a tudományos intézmények reneszánsz stílusban épültek, mondván : ezek a formák felelnek meg inkább az épület rendeltetésének.

Erről a jelenségről már a romantika ismertetésekor is szóltunk. A két stílusirányzat között azonban lényeges különbség van. Az eklektika pontos, nagy tárgyi ismereten alapuló, tökéletes másolatokra törekszik, míg a romantika csak korhangulatot idéz, a részletek hűsége nélkül. A londoni Parlament tervezőjének a megbízók előírták, hogy gótikus stílusban készítse tervét. A díszítőrészletek eredete ugyan nem vitás, de az épület mégsem lett gótikus. Az áttekinthetetlen tömegű komplexumban hiába keressük a gótika építészeti logikáját, szerkezeti rendjét. A gótikus formák pusztán díszítmények (1).

A londoni Parlament óratornya (1840-52)

A múzeumok építése a XIX. század második felében vett nagyobb lendületet. Az antik művészet e korszakban még mindig az utolérhetetlen tökéletességet jelentette, ezért a "művészet szentélyét", a múzeumot rendszerint antik templom formájában valósították meg. A nagy portikuszok, klasszikus részletek valóban az épület rendeltetésének megfelelő hangulatot árasztanak, de az egyes termek már kevésbé felelnek meg céljaiknak. A nagy, oszlopos csarnokokban nehezen oldható meg a gyűjtemények jó elrendezése, raktározása.

A modern építőanyagok sajátosságainak megfelelő művészi formaa legelőször az új épülettípusokon jelentkezett. A gyárépületek kezdetben művészi külsővel leplezték prózai rendeltetésüket - sörgyárak például várkastélyokat utánoztak -, de hamarosan kialakul vasvázas, üvegfalú csarnok formájuk.

Vasvázas csarnok

Ezt a fejlődést tették meg a vásárcsarnokok (3), a pályaudvarok, áruházak, kiállítási csarnokok is. A korszak legismertebb művei közé tartozik az Eiffel-torony (2). A párizsi világkiállításra épült 300 m magas vasszerkezetű torony az új építésmód nagyszabású jelképe. Szerkezetét leplezetlenül mutatja meg, tudatosan vállalva a szokatlan, új formát.

Párizs, Eiffel-torony (1889)

A századvég művészete a század más stílusáramlataihoz képest új hangot jelentett. A szecesszió szó "elvonulást", vagyis a hagyományokkal való szakítást jelent. A történeti stílusok felelevenítésének szokásával szakít a szecesszió, és a kor építészeti feladatainak új, egyéni megoldást kínál. A díszítmények újra polgárjogot nyertek, de az építészek nem az elmúlt korok ismert díszítőelemeiből merítettek. Bár növényi formákból indulnak ki, nem céljuk a természetet hűen utánozni.

Kecskemét, a városháza kovácsoltvas kapuja (1892-93)

A levél- és indamotívumokat stilizálják, elsősorban a szép, hajlékony vonalat (2), a mélység nélküli teret keresve. A korlátlannak tűnő lehetőségek láttán a kor tervezői úgy érezték, a régi építészet minden hagyományával szakíthatnak. Ez sokszor a mindenáron való újat akaráshoz, egyénieskedéshez vezetett. E törekvések egyik jele, hogy a falfelületet vékony, hajlékony vonalú részletekből alakították ki - mintha nem is kőből készült volna (1).

Budapest, az egykori Posta-takarékpénztár épületének díszítménye (1899-1902)

Sokszor az az érzésünk, a díszeket nem is építész, hanem grafikus rajzolta. A kor építészetének másik irányzata mellőzte is a díszítményeket. Sima, dísztelen épületei mindenekelőtt a rendeltetésnek jól megfelelő formákat és tömegeket mutatnak be. A magyar szecessziós építészet díszítményei között a népművészet újonnan felkutatott elemei játsszák a fő szerepet; például Lechner Ödön budapesti Iparművészeti Múzeumán (3).

Budapest, Iparművészeti Múzeum (1893-96)

Az épület egésze elárulja, hogy a tervező a népművészet formavilágával szeretné megújítani a magyar építészetet, anélkül hogy lemondana a korszerű technika előnyeiről. Díszei szerves részei az alkotásnak.

A görög építészet A rómaiak építészete Ókeresztény építészet Bizánci építészet A román építészeti stílus Gótikus építészet A reneszánsz stílus Barokk építészet Klasszicizmus Romantika Ekletikus és szecessziós építészet XX.század építészete

Vissza az előző oldalra I Kapcsolat I Árajánlat kérés I Dokumentum letöltés I Építőanyag apró I Építőanyag akció